A lappföldi csoport látogatása, avagy a gördülő kő nem mohásodik.

2012-10-24 08:28:50


A jövőre harminc éves Veszprémi Magyar-Finn Egyesület – VEMAFI – idén október 6-13. között látta vendégül a Rovaniemiből érkező, az ottani finn-magyar egyesületet képviselő 14 fős lappföldi csoportot. A jó kapcsolat a két civil egyesület között a kezdetektől fennáll, a tagok között komoly baráti kapcsolatok alakultak ki. Az ottani egyesület tagjai közül sokan, többször is jártak már Veszprémben és környékén, valamint Budapesten is. Kérésükre, az itt töltött egy hétből néhány napra, ezúttal hazánk más vidékére szerveztünk nekik kirándulást.

Nekem jutott az öröm, a feladat és a szervezés, hogy megmutassam nekik gyerekkorom kedves helyszínét Sárospatakot. A város nevezetességeit és hogy ízelítőt kapjanak a leghíresebb magyar borvidék, Tokaj-hegyalja októberi szüreti életéből és hangulatából.

A finn csoporthoz természetesen VEMAFI tagok is csatlakoztak, így bérelt busszal, 21-en indultunk útnak, hogy három nap alatt felfedezzük mindazt, ami ebbe a kevés időbe az ottani számos látni, kóstolni és átélni valóból belefér. A repülőgép pontosan érkezett, barátaink beszálltak hozzánk a buszba, majd hosszú út következett Sárospatakig. Este tíz után érkeztünk meg, a panzióban nyitva hagyták nekünk a konyhát és az éttermet, meleg vacsorával vártak minket. Köszönet érte!

Szállásunk Patakon, a város közepén lévő Rákóczi Panzióban volt három éjszakára.

Másnap reggel megérkezett Zsabka Zsóka a barátnőjével, akik aznap hajnal négykor indultak útnak Békéscsabáról Patakra, hogy csatlakozzanak hozzánk a kirándulás további részében. Ők képviselték a csabai finn-magyar egyesületet. Belépőjüket gondosan megtervezték. Pálinkát, harapni valót kínáltak a csoportnak bemutatkozásképpen, amit mindenki azonnal széles mosollyal díjazott és fogadott el. Ezzel meg is lett az alaphangulat a nap további részére.

A programban első nap a Sárospataki Vár megtekintése szerepelt. Bizonyos, hogy életében először, lelkes finnek „foglalták el” aznap délelőtt a pataki várat, pincétől a padlásig. Tolmácsunk, Mezős Gábor segítségével újabb információkat hallottak és raktároztak el a magyar történelemről és a Sasfészekről, amit a pataki vár jelentett az országnak hosszú évszázadokon át. Természetesen, a képek tanulsága szerint a vár kapujában bal oldalt álló, nyitott szájú kőoroszlán szájába mindenki bedugta a kezét, annak reményében, hogy kívánsága valóra válik.

Veikko Kallionpää

Veikko Kallionpää

A vár nagyobb falatnak bizonyult a csoport egyes tagjai számára mint az előre látható volt, így a pincétől-padlásig menő felfedező utat nem mindenki volt képes megtenni. A csoport kisebb, kevésbé mozgásképes részével, akik a Vörös-torony megmászását nem vállalták, addig egy buszos városnéző túrára mentünk. Nagyon érdekelte őket a város, az utcák, házak, a mindennapi élet. Talán nem is annyira a múzeumi, mint inkább a mindennapi élet látnivalóira vágytak…     

A sárospataki Rákóczi-vár

A sárospataki Rákóczi-vár

Délután újra buszra szálltunk és átmentünk a 13 km-re lévő Széphalomba, ahol megmutattuk nekik  a Magyar Nyelv Múzeumát, a Kazinczy kertet és a Mauzóleumot.  Lelkesen jöttek, olvastak, hallgatták az új információkat és használták az interaktív kiállítási részt. Nem egy köztük hosszabb ideje tanul, beszél, ért magyarul, meglepve mondták, ilyen múzeum náluk Finnországban a finn nyelvvel kapcsolatban nincs.  

Éjszaka hatalmas vihar kerekedett a város felett, sűrű esővel. Aggódtunk, hogy elmossa a következő napi programot, ami az egész kirándulás lényege lett volna. Szerencsére a vihar nyomaiból szinte semmi sem látszott reggelre. 

Másnap a program Patakon folytatódott.  Kimentünk a sárospataki Református temetőbe, ahol megkoszorúztuk Rácz István sírját. A finn csoport vezetője Reijo Sulasalmi hosszan méltatta Rácz István a híres fotóművész, haditudósító, író, műfordító érdemeit, jelentőségét a finn-magyar kapcsolatok alakulásában. Megható volt hallgatni Reijot, aki hosszan beszélt Rácz István érdemeiről, arról mennyire megbecsülik és számon tartják munkásságát a finnek. Nevéhez Finnországban ma egy nagyon jelentős állami díj kötődik, melyet minden évben olyan személy kaphat, aki a legtöbbet tette a finn-magyar kapcsolatokért. Elgondolkodtató, hogy Rácz Istvánt és tevékenységét a magyarok mennyire kevéssé ismerik… Sírját, bár a patakiak közül többen gondozzák, csoportok mégis ritkán látogatják. Egy közösen elénekelt gyönyörű finn dallal búcsúztunk tőle a megemlékezés végén.

Rácz István sírjánál. Balról jobbra: Reijo Sulasalmi, Annikki Nelin, Vókó Péter, dr. Szoboszlai András

Rácz István sírjánál. Balról jobbra: Reijo Sulasalmi, Annikki Nelin, Vókó Péter, dr. Szoboszlai András

Aztán, újra buszra szálltunk és Sátoraljaújhelyen keresztül a Zemplén Kalandparkba mentünk, ahol a libegőre szállva egy közel másfél kilométeres kötélpályán felmentünk a Magas-hegy tetejére. A csodás napfényes időjárásnak köszönhetően remek kilátás nyílt körben az Alföld, a Zempléni-hegység, a Nagy-Milic és Szlovákia felé. A finn csoport átlagéletkora jóval magasabb volt a veszprémieknél, mégis mindannyian feljöttek velünk a kilátóra és jó volt látni mennyire örülnek a látványnak a jó időnek és a lehetőségnek, hogy itt lehetnek. Sokan jöttek oda hozzám már akkor megköszönni a szervezést és ezt a programot. Az időjárás alakulása sokat segített nekem. Ajándékba kaptuk a kellemes meleget, a szikrázó napsütést. Esőben, szélben, hidegben ez a vidék ez teljesen másik arcát mutatta volna nekik. A tanulságot mindannyian levontuk: Kellemes kiránduláshoz sok szerencse és jó idő is kell!

Pentti Kortelainen és Rauno Talvensaari a libegőn

Pentti Kortelainen és Rauno Talvensaari a libegőn

Újhelyből visszafelé, ebéd előtt még benéztünk a közel ötszáz éves Református Kollégiumba és megtekintettük a híres Nagykönyvtárat. A csodás terem és az épület, a régi könyvek a hatalmas felhalmozott levéltári anyag látványa mindenkit lecsendesített. Kifelé jövet még elmeséltem az érdeklődőknek, hogyan kapcsolódik egy veszprémi templomkert nevének története és a pataki kollégium szorosan össze. Hogy mi ez a történet, abból most az olvasó kimarad… Legyen elég annyi, hogy „kicsi a világ”.

Sárospataki Református Kollégium Nagykönyvtára

Sárospataki Református Kollégium Nagykönyvtára

Ebéd után következett mindaz, amit a finnek szerettek volna és szervezését külön kérték. Igazi szőlőszüret, pincelátogatás és borkóstolás. A szomszéd faluban, Hercegkúton a Götz Pincészet volt a segítségünkre. Megnéztük palackozót, majd felkerekedtünk vödrökkel, tartályokkal és a préssel, aztán kivittek minket a szőlőbe. A busz a sárban később kicsit elakadt, de ugyan mire való még az egyesületünk elnöke?  Dr. Szoboszlai András azonnal nekigyürkőzött és kitolta a járművet. Ahogyan az arrafelé szokás, egy kupica pálinka után mindenki kapott vödröt, metszőollót és kezdődhetett a munka.

Reijo Sulasalmi, a Rovaniemi Finn-Magyar Egyesület elnöke

Reijo Sulasalmi, a Rovaniemi Finn-Magyar Egyesület elnöke

A szőlő 23 fokos mustot adott. Édes volt mint a méz, ragadt a keze mindenkinek. Hogy mennyire élvezték a finnek szüretet, az látszott az általános lelkesedésen. A szőlő finom édes volt és friss. Szedés közben meg kellett nekik tanítani, hogy a „rothadt szemeket” tilos eldobálni, bizony az a rész a legértékesebb a fürtön, hiszen azok a legédesebbek, az aszú alapanyagai. A csoport által szedett szőlőt aztán kipréselték nekünk, meg lehetett kóstolni. Hogy nem volt daráló és máshogy kellett összetörni a fürtöket? Nos, a képekkel Reijo jóvoltából tele van a Facebook. Ezzel a történettel külön nem foglalkoznék… ;)

Bal oldalon Götz István, középen a szerző szőlőt tapos.

Bal oldalon Götz István, középen a szerző szőlőt tapos.

A munka után jár a pihenés, kis uzsonna és négy boros kóstoló után már mindenki Magyarországon képzelte el a további életét… A száraz tokaji bortól eljutni az aszúig, közben pihenni, enni és tanulni is igazán jó móka volt. Köszönet a szíves vendéglátásért a pincészet tulajdonosának, Götz Istvánnak és fiának! A kipréselt musttal kapcsolatban kötöttünk egy egyezséget. Ez ügyben még találkozunk vele.

A harmadik napon már hazafelé indultunk. Tokajban a hatalmas párától ugyan nem láttuk a Bodrog és a Tisza összefolyását, de viszonylag hamar megtaláltuk a következő célpontunkat az evangélikus gyülekezet egyházi épületét. Közös beszélgetés, kérdések, éneklés után a látnivalókat és az élményeket még lehettet fokozni, tovább mentünk Disznókőre, ahol szintén megnézhettük a Pincészetet és a borkóstolás itt sem maradt el. Majd a szerencsi csokigyár mintaboltja volt a közvetkező megálló, ahol sokan lelkesen vásároltak és ahol elbúcsúztuk Zsabka Zsókáéktól. Onnan ők Békéscsaba felé, mi pedig Egerszalókra mentünk. A termálfürdő meleg vize megnyugtatta a fáradt testrészeket, majd egy étteremben elköltött vacsora után, este nyolckor, fáradtan, de tele élményekkel elindultunk hazafelé.

Itthon a finnek családoknál laktak, ebédet minden nap közösen fogyasztottunk az egyik helyi étteremben. Elvittük őket Balatonfüredre a Veszprémi várba, látták a Püspöki palotát, a Saleziánumot, sokan sétáltak és vásároltak a városban. Az utolsó napot Ajkán töltötték az ottani finn barátokkal, ahol szintén mozgalmas programban volt részük. Aznap este pedig következett a búcsúvacsora, amelynek megszervezése szép példa a civil összefogásra. A VEMAFI-nak nincs vendégfogadásra alkalmas épülete, helye, így a Jeruzsálemhegyi Baráti Kör, egy régi veszprémi civil szervezet sietett a segítségünkre. Nekik is vannak finn kapcsolataik, többek között éppen egy rovaniemi egyesülettel. Egy telefonhívásra azonnal igent mondtak, térítés nélkül adták a helyet, a lehetőséget. Segítettek a vacsora elkészítésében, a felszolgálásban, mosolyogva kínálták a vendégeket. Heiter Sándor és tagtársai az 1900-as évek eleji korhű ruhákban fogadtak minket, köszöntötték a finn csoportot, biztosították a lehetőséget, hogy méltón búcsúzzunk el finn vendégeiktől. Köszönet érte!  

Hosszú és mozgalmas hét volt mögöttünk. Terjedelmes lett ez a beszámoló is. De hogy mennyi minden történt a szívekben, lelkekben, az emberi kapcsolatokban ez alatt az egy hét alatt, az úgysem leírható. Aki civil munkában részt vesz, aktívan, csupán lelkesedésből, kevés pénzből és gyakran a mások által támasztott gátakat újra és újra legyőzve, egy-egy pályázatot megnyerve, sokat elvesztve, leszegett fejjel halad előre. Csak mert akar valamit, ami neki is, másnak is örömet okoz és hasznos. Csak az tudja mit éltünk át, aki részt vett már hasonlóban. Az ilyen civil munka jóval több támogatást, figyelmet és megbecsülést érdemelne.

És hogy mi a célja, az öröme az egésznek? Ezt Pentti fogalmazta meg korábban még Sárospatakon. Akkor hétfőn, ott a kiránduláson volt a 84. születésnapja. Pentti már régóta bottal jár, de egyenes tartású, magas, csendes, mosolygós, sokat megélt, bölcs ember. Meglepődött a tortás köszöntésen. Nedves szemekkel mesélt az életéről, örömmel fogadta a süteményt és volt még kívánsága, amikor elfújta a gyertyákat. Nos, ő egyszerűen így foglalta össze az elmúlt 84 évét: “Vierivä kivi ei sammaloidu.” – A gördülő kő nem mohásodik.

 

Együtt.

Együtt.

“A szerző köszönetet mond volt gimnáziumi osztálytársainak – Galgovicsné Hernádi Judit és Bordás István – a kirándulás szervezésében nyújtott segítségükért.”

A cikk szerzője Vinnai Ágnes, a VEMAFI vezetőségi tagja.

Fotók: Zsabka Erzsébet