Észak-Európát kisebbségi szempontból általában homogénnek tartjuk, és nem is sejtjük, hogy a mintegy ötmilliós lélekszámú Finnországban több tucat nyelvet beszélnek a vietnamitól az észtig, sőt néhány százan magyarul is. Hagyományos értelemben azonban valóban kis létszámú kisebbségek élnek rokonaink országában: a számik (ez saját nevük, a rájuk ragasztott lapp elnevezést nem szeretik használni) kb. 7500-an, a romák kb. tízezren vannak. A finnországi svédek helyzete kivételes, hiszen ez a népcsoport a legnagyobb lélekszámú (kb. 290 ezer) és a finntől eltérő nyelvet beszélő nép, mégsem kisebbségként, hanem államalkotóként, alkotmányban szereplő jogokkal él. Kicsi, de kulturálisan érdekes csoportokat alkotnak a különböző hullámokban érkezett orosz nyelvűek (köztük a finn származású inkerik) és a zsidók. Nem szabad elfeledkeznünk a menekültekről sem, akik a zord éghajlat és a magas megélhetési költségek ellenére a többi jóléti államhoz hasonlítva alacsonyabb számban, de egyenletes ütemben érkeznek Finnországba. Érdekességképpen említsük meg a jelnyelvet használó siketeket is. Ők nem nemzeti, hanem nyelvi kisebbség, ám nyelvhasználati jogaikért kitartó és mára eredményes küzdelmet folytattak.
           Érkezési sorrendben az első hely a számiké, hiszen ők Észak-Európa őslakosai. Svédország, Norvégia és Finnország északi részén, valamint a Kola-félszigeten mintegy 75-100 ezren élnek, Finnországban csupán hét és fél ezren. Hagyományos megélhetési forrásuk még nemrégiben is a halászat, a nomád réntartás és a kézművesség volt, ám a modern korban minderre egyre kevesebb szükség van. Ma már a számik is urbanizálódnak, ún. city-számik is léteznek, akik városban élnek és ennek megfelelő életmódot folytatnak, ám kultúrájukat, nyelvüket, hagyományaikat igyekeznek fenntartani. Számi lehet az is, aki nem beszéli a rengeteg számi nyelvjárás valamelyikét. Az évszázados elnyomás és nyelvüktől való megfosztottság után az utóbbi évtizedekben kedvező nyelvi törvényhozás támogatja a számi nyelv és kultúra fennmaradását. A legfrissebb jogszabály a 2004 elején életbe lépett számi nyelvtörvény, amely korábban elképzelhetetlen jogokat és lehetőségeket teremt a számi nyelvhasználatra a hivatalos fórumokon. A svédtől eltérően a számi nem lett hazai nyelv, hanem regionális kisebbségi nyelvi státuszt kapott. Félő azonban, hogy az elismerés későn érkezett, a hagyományos megélhetés visszaszorulása és a modernizáció teljes térhódítása következtében a néhány ezres népcsoportok egyre fogynak.
                 A teljes lélekszám mintegy 5,6 százalékát alkotó finnországi svédek helyzete kivételes. Történelmi és jogi értelemben talán nem is a kisebbségek között kellene említenünk őket, bár kétségtelen, hogy számszerűen annak számítanak. (A száraz magyarázatoknál mindennél világosabban beszél az a tény, hogy egy finn-svéd válogatott jégkorongmérkőzésen a finnországi svédek a finn csapatnak drukkolnak.) Finnország 1809-ig a svéd birodalom keleti tartománya volt, a múlt század közepéig a svéd volt a hivatalos nyelv és az ún. nyelvi harc, azaz a finn nyelv hivatalossá tétele és ennek a társadalom minden rétegével való elismertetése még századunk első évtizedeiben is komoly politikai konfliktusforrás volt. A mintegy háromszázezernyi svéd nyelvű finn anyanyelvhasználati jogát az alkotmány rögzíti, ám nem kisebbségről vagy etnikumról beszél, hanem ún. második hazai nyelvről, ami lehet éppen a finn is olyan településen, ahol a svéd a többségi nyelv. A finn és a svéd nyelvűek azonos jogai mindenütt szembetűnőek. A kétnyelvű tájékoztató feliratokról és utcatáblákról minden Finnországban megforduló látogató saját szemével meggyőződhet. Svéd nyelvű szolgáltatáshoz lehet jutni az oktatás minden szintjén, az egészségügyben, államigazgatásban és kultúrában. A kedvező képet némiképpen árnyalják a finnországi svédek aggodalmai lélekszámuk lassú, de egyenletes csökkenésével kapcsolatban. Az önkormányzatok nyelvi arányainak tíz évenkénti megállapításakor egyre csökken a svédnyelvűséghez szükséges létszám és létszámarány, mégis egyre kevesebb a svéd nyelvű település. A vegyes házasságok is inkább a finn nyelv használata felé terelik a fiatalokat.
            A svéd után a legnagyobb számban az orosz nyelvet beszélik Finnországban, amely 1809 és 1917-es függetlenné válása között az orosz cári birodalom nagyhercegsége volt. Az orosz kisebbség ebben az időszakban, illetve az októberi forradalom alatt érkezett Finnországba. Az ő leszármazottaik a "régi" oroszok, lélekszámuk nem több ötezernél. A kilencvenes évek elején a széteső Szovjetunióból, majd a balti államokból és a FÁK országaiból érkeztek az "új" oroszok, mintegy harmincezren.
 A mintegy tízezres finnországi roma népesség hagyományai, kultúrája és szokásai szemmel láthatóan eltérnek a többségétől. A hagyományokat követő férfiak fekete öltönyben, fehér ingben járnak, a nők földig érő bő, fekete bársonyszoknyában és dúsan díszített csipkeblúzban. Sokan ma is betartják a vándorlások során kialakult ősi tisztasági szabályokat. A romák életét a családok, sőt, nemzetségek hierarchiája határozza meg: elsősorban a családi követelményeknek kell megfelelni és csak utána társadalom szabályainak. Az emiatt kialakult elszigeteltség következtében kevés roma fiatal tanul tovább és magas a munkanélküliség. Az elmúlt évtizedekben számos roma szervezet alakult. Törekszenek a roma nyelv pusztulásának megállítására is, bizonyos körzetekben ma már roma nyelvet is lehet tanulni az iskolában. 1995 óta alkotmányosan biztosított joguk van a roma nyelv és kultúra ápolására.
A cári időkben érkeztek Finnország területére a ma meglehetősen apró (1300 fő) zsidó közösség első tagjai. Ma már csak Helsinkiben és Turkuban működik zsidó hitközség, és azok nyilvántartása nem ad valós képet a teljes finnországi zsidó népességről.
 Finnország régi mohamedán közössége, a tatárok szintén Oroszországból származnak. Finnországba költözésük főként az 1800-as évek vége felé és az 1900-as évek elején történt. Ma kb. 800 tatár él itt, legnagyobb részük Dél-Finnországban.
 A Finnországba érkező bevándorlók és menekültek sorsa még a toleránsnak ismert Északon is megosztja a lakosságot. Kezdetben Vietnámból (kb. 2000 fő), az utóbbi évtizedben pedig Szomáliából (jelenleg mintegy 4500 fő) érkezett nagyobb menekültcsoport. Mára kialakult letelepedésük, munkavállalásuk és oktatásuk megszervezésének intézményrendszere. Észak-európai összehasonlításban a finnek rendkívül konzervatívak és befelé fordulóak bevándorlási politikájukat illetően. 2001-ben mindössze 2977-en kapták meg a finn állampolgárságot, az 1999 és 2002 között Finnországba érkezett 69 ezer személy legnagyobb része a környező országokból érkezett.
        Oroszul beszélnek az inkeri "visszavándorlók", akik finn gyökerekkel rendelkező bevándorlókként különlegesen kedvező szabályok szerint telepedhettek le Finnországban. Ők az 1600-as években a Finn-öböl keleti részére telepített finnek leszármazottai. Finn nyelvtudásukat már jórészt elvesztették és oroszul beszélnek. Beilleszkedésük mégis gördülékenyebb a bevándorlók egyéb csoportjaiénál, hiszen családi hagyományaik, nagyszüleik nyelvének felidézése sokat segít a meggyökerezésben.
       A nemzeti és etnikai kisebbségek mellett az utóbbi évtizedekben Nyugat-Európában és Észak-Amerikában az egészséges többséggel azonos jogukat követelő csoportok jelentek meg: a vakok, siketek és mozgássérültek nem betegnek, hanem megváltozott állapotúnak tartják magukat és igyekeznek kikerülni a másodrendű állampolgár helyzetéből. Jó példa erre a finnországi siketeké, akik nyelvi kisebbségként határozzák meg magukat, hiszen saját nyelvet, a jelnyelvet beszélik, illetve mutogatják.

VÁRADY ESZTER

 (A cikket a Finn-Magyar Társaság bocsátotta a honlap rendelkezésére)