Kedves Hölgyeim és Uraim, kedves finnbarát szemináriumi résztvevők!

Szeretettel üdvözlök mindenkit közös ügyünk, a magyar-finn gondolat jegyében szervezett kulturális és kommunikációs szemináriumon! A következőkben a magyar-finn kapcsolatok jelenét és jövőjét szeretném szélesebb összefüggésekbe helyezni, reményeim szerint felvillantva néhány hasznosítható ötletet, gondolatot. Amikor Eszter felkért az előadás tartására, arra kért, kiemelten kezeljem az európai integráció által jelentett kihívást és a kulturális külpolitikában nyíló új távlatokat - igyekszem ennek a kérésnek most eleget tenni.

John F. Kennedy szerint "a belügyeket és a külügyeket elválasztó vonal olyan átlátszóvá vált, mint a vízre rajzolt vonal". A megállapítás ma is érvényes: a globalizáció folyamatában a korábbi hagyományos kül-, illetve belpolitikára történő felosztás mindinkább érvényét veszíti.
 1989 után a kétpólusú világrend végével, a Kelet-Nyugat tájékozódási keret és a mesterséges "tömbidentitások" széthullásával az önazonossági minták kerültek előtérbe, a kultúra szerepe látványosan megnövekedett. A Kelet és Nyugat közötti ideológiai konfliktus vége lehetővé tette a kultúra felértékelődését, illetve az identitások újrafelfedezését. A hidegháború utáni nemzetközi rendszert a külpolitika és a kultúra korábbiaknál lényegesen erőteljesebb összefonódása jellemzi. A nemzetállamok szerepében, a kulturális önértelmezésben végbement változásokkal, a globalizáció folyamatának felgyorsulásával és az információs vagy tudás alapú társadalom kialakulásával együtt járt a külpolitika és a diplomácia "társadalmasodása" vagy "kulturalizálódása". A kulturális külpolitika - a diplomácia "harmadik pillére" -, miközben jelentősége megnövekedett, lényeges változáson ment keresztül. A hidegháború idején elsősorban államok közötti, az államok által ellenőrzött kulturális csere érvényesült, az azóta bekövetkezett változások viszont a kulturális külpolitika lehetőségeit is új összefüggésekbe helyezték. Melyek ezek a változások?

(1) Két lényeges változás történt, az egyiket a "külpolitika társadalmasodása" címkével írhatjuk körül. A külpolitika "társadalmasodása" egyfelől a különböző társadalmak közötti közvetlen kapcsolatok szerepének megnövekedésében, másfelől a "közdiplomácia" (public diplomacy) előtérbe kerülésében nyilvánul meg. Egyre több olyan külpolitikai kérdés van, amelyben növekvő társadalmi elfogadásra (legitimációra) van szükség, gondoljunk csak az integrációs politika "társadalmi lefordításának" a nehézségeire, amelyet az eurozsargonban "demokratikus deficitnek" is hívnak. Ami a témánk szempontjából fontos, hogy egyre több nem állami szereplő vesz részt a külpolitika közvetett vagy közvetlen formálásában, legyen szó alapítványokról, civil társadalmi csoportokról vagy egyéb nem kormányzati szervezetekről (NGO). A külpolitika átalakulása tehát az állami szerepvállalás kiegészülését is jelenti a társadalmi és nem állami szereplők tevékenységével, hozzáadott értékével. Egyelőre kérdéses, hogyan lépnek fel a nem állami szereplők a nemzetközi színtéren, hogyan kommunikálják a saját érdekeiket vagy állítják csatasorba az erőforrásaikat a posztmodern diplomácia összetett rendszerében. Ami bizonyos: vallási, nyelvi, tudományos, kereskedelmi és egyéb kapcsolatok sora bonyolódik immár nem állami szereplők között. Nem vitás, hogy ezek közé sorolhatjuk a magyar-finn baráti köröket is.
 Érdemes kiemelten foglalkozni az állami és a nem állami szereplők együttműködésének a lehetőségeivel. A diplomáciának manapság fokozottan kell élnie a közdiplomácia lehetőségeivel. Magyar-finn viszonylatban is tanúi lehetünk, hogy a budapesti Finn Nagykövetség diplomatái az államközi csatornák mellett fokozottan keresik a párbeszéd lehetőségét az egyes társadalmi csoportokkal, a fogadóország vagyis Magyarország közvéleményének egyes részeivel. Véleményem szerint Pekka Kujasalo úr - vagy említhetnénk Maimo Henriksson asszonyt, Juha Wihersaari urat, Kirsi Rantalát és másokat - egészen kitűnő munkát végeztek, végeznek, amikor aktívan, fáradhatatlanul és lelkesen részt vesznek a magyar-finn baráti körök rendezvényein, megnyitnak egy ünnepséget, egy kiállítást, vagy előadást tartanak Finnország irodalmáról, művészetéről, környezetvédelméről vagy éppen uniós tapasztalatairól. A személyes találkozás és párbeszéd lehetőségeivel élés óriási jelentőségű egy országról alkotott kép formálásában, egy ország kultúrájának a tudatosításában, szélesebb értelemben pedig az érdekérvényesítésben. A kulturális külpolitika természeténél fogva egyfajta közdiplomácia.
 Egy konkrét példával szeretném illusztrálni az elhangzottakat. A Kalevala Baráti Kör (KBK) mint civil szervezet, szervezői és ismeretterjesztő tevékenységével eddig is sokat tett a finn kultúra kedvező magyarországi recepciójáért. Műsorszerkesztése során igyekezett megvalósítani a "puha" (soft) és a "kemény" (hard) témák egyensúlyát. Az irodalmi estek, színdarabok, koncertek, művelődéstörténeti előadások mellett az érdeklődők megismerkedhettek a környezetvédelemmel, a kisebbségi kérdéssel, valamint az európai integráció finn társadalomra gyakorolt hatásaival és a biztonságpolitikával összefüggő finn tapasztalatokkal is. A Kalevala Baráti Kör és a budapesti Finn Nagykövetség együttműködése remek példája az állami és a civil társadalmi szereplők összefogásának.

(2) A kulturális külpolitikát érintő másik fontos változás annak tartalmát érinti. Továbbra is fontosak a klasszikus feladatok - ide sorolható például a legújabb filmtermésből mazsolázó finn filmhét szervezése a művészmozikban, a magyar-finn kapcsolatok egyes periódusait bemutató kiállítás az Ernst Múzeumban, a finn formatervezést és üvegtárgyakat népszerűsítő kiállítás az Iparművészeti Múzeumban, a Sibelius-műveket műsorra tűző hangverseny a nagykövetség Kelenhegyi úti épületében, és még sorolhatnám. A klasszikus feladatok sorába illeszkedik a magyar kulturális évad rendezése is. Úgy tűnik, a magyar kulturális promóció elsősorna Nyugat-Európa és a Távol-Kelet felé irányul az 1990-es évek kezdete óta. Magyar kulturális évet az utóbbi években többek között Franciaországban, az Egyesült Királyságban, Hollandiában, az idén oedig Oroszországban rendeztek. Szerintem volna fantázia egy finnországi, illetve észak-európai vagy balti államok közös szervezésében megvalósuló kulturális évadban is.
 A kulturális külpolitika azonban összefonódik a politika más területeivel is, például a gazdasági, biztonsági vagy integrációs területtel. Ez utóbbira példa a Magyarország EU-hoz való csatlakozását megelőző évi rendezvénysorozat, melynek során Finnországot mint az EU tagállamát népszerűsítették, Magyarország sok-sok pontján. Ennek keretében mi is szerepeltünk a Revontulet együttessel, így történt, hogy két éve Kunszentmiklóson kanteleszó követte az EU-tagság előnyeit ecsetelő beszédeket.
 A kulturális csere előmozdíthatja a gazdasági kapcsolatokat, illetve a gazdasági kapcsolatok fejlődésének is lehet kulturális hozadéka. Egy rögtönzött példával élve, a NOKIA támogathatja, szponzorálhatja egy alternatív zenei stílust megjelenítő finn együttes fellépését az A38 hajón. Megállapíthatjuk, hogy egy országról alkotott kép tudatos és más politikai területekkel összehangolt alakítása közvetve ugyan, de növelheti egyes országok érdekérvényesítő képességét. Ilyen, az "országimázs" kedvező irányba történő formálását célzó rendezvénysorozat volt például a "Magyar Ősz" (Unkarin syksy) Helsinkiben 2001-ben. A magyar és a finn cserediákok is hozzájárulhatnak a két ország közötti kapcsolatok építéséhez, mikroszinten valamennyien a nagykövetei is hazájuknak. Szerencsére több ösztöndíjlehetőség is rendelkezésre áll finn-magyar viszonylatban, például a MÖB, a CIMO vagy az Erasmus.
 Amennyiben széles értelemben értjük a "biztonság" fogalmát, a kulturális külpolitika a biztonságpolitika céljait is szolgálhatja. A különböző kultúrák közötti párbeszéd, esetünkben a magyar-finn kapcsolat ápolása a civil társadalom megerősödéséhez is hozzájárulhat. A demokratikus intézmények vagy a konfliktuskezelési kultúra eredményeinek a helyi társadalmi adottságok figyelembevételén alapuló továbbadása szerves része a széles értelemben felfogott nemzetközi biztonság erősítésének. Azt gondolom, Magyarország sokat tanulhat a finn politikai kultúra működéséből, amelyet pragmatizmus, problémaközpontúság, a konszenzuskeresés hagyománya, a nem ideológiai jellegű viták és a külpolitikai kérdésekben való közös álláspont kialakítása, hatékony képviselete jellemez. A demokráciaépítés, a békefenntartás, a válságkezelés vagy a környezetvédelem terén szerzett finn tapasztalatok is jól hasznosíthatók. Finnország a a környezetvédelmi dimenziót például a nemzetközi biztonság kérdésével kapcsolja össze. E téren a finn-orosz együttműködés kínálhat némi tanulságot a nemzeti érdekérvényesítés "puha" módozatairól, amelyet magyar-román relációban is lehetne hasznosítani (pl. Verespatak).
 Az "információs forradalom" eszközrendszere új lehetőségeket jelent a kulturális külpolitika számára is, egyszerre jelenti a kultúra privatizálásának és globalizálásának a lehetőségét. Az Internet használata például megnövelheti a kultúra többcsatornás célba juttatásának, multiplikálásának valamint szerveződési esélyeinek a hatékonyságát. A FinnAgora láthatóan felhasználja és kiaknázza az innovatív információs-kommunikációs eszközöket, és tudtommal a Magyar-Finn Társaság és a baráti körök vonatkozásában is elkezdődött egy biztató folyamat. Az információs társadalommal kapcsolatos finn tapasztalatokat a Róbert fogja ismertetni.

Ha a magyar kulturális külpolitika történetiségét vizsgáljuk, a következő képet vázolhatjuk fel. A két világháború között került sor az első kulturális intézetek és az elitképzés színtereként működő kollégiumok külföldi alapítására, ezt az időszakot kulturális és tudományos téren a külföld felé való viszonylagos nyitottság jellemezte. Az 1950-es évektől nagymértékű elzártság határozta meg a Nyugat-Európával való viszonyt, amit az 1960-as évektől egy látszólagos, az akkori rendszer érdekeit szolgáló, politikai alapozottságú kulturális nyitottság követett. Az 1990-es években sikerült megszabadulni az ideológiai-politikai béklyóktól és a kulturális külpolitika Magyarországon is felértékelődött. A magyar-finn kapcsolatok miatt érdemes egy kis kitérőt tenni. Az 1956 utáni időszakban Magyarország volt az első szocialista blokkhoz tartozó ország, amely kapcsolatokat létesített Nyugat-Európával. Szigoró politikai ellenőrzés alatt ugyan, de sor került a nyugat-európai országokkal való kétoldalú kulturális, tudományos és oktatási megállapodások megkötésére. Ha jól tudom, az első ilyen megállapodás Finnországgal köttetett, 1959-ben. Egy másik érdekesség, hogy az 1960-as évek végén magyar ösztöndíjas diák a szocialista országokon kívül csak Finnországban tanulhatott.
 A finn-magyar kapcsolatok értelmezéséhez alapvető a kulturális külpolitika szervezeti felépítésének, intézményi hátterének a megvizsgálása. Térjünk rá tehát a magyar-finn kapcsolatokat alakító egyes szereplőkre.
 (1) Állami szinten Magyarországon három minisztérium hivatott koordinálni a finn-magyar államközi kapcsolatokat. A Külügyminisztérium (KÜM) az állományához tartozó, helsinki külképviseleten dolgozó diplomatákon, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma (NKÖM) a Helsinkiben működő Magyar Kulturális Központ igazgatóján és munkatársain, az Oktatási Minisztérium (OM) pedig a finnországi egyetemi tanszékeken magyar nyelvet és kultúrát vagy irodalmat oktató lektorokon keresztül alakítja a magyar-finn kapcsolatokat. Talán többen ismerik a történelem-finn szakon végzett Kovács Esztert, aki jelenleg a konzuli teendők mellett a sajtó- és médiaügyekért is felel a helsinki külképviseleten. Pap Évát, a kulturális központ igazgatóját, jeles műfordítót és irodalomtörténészt, a Polar Alapítvány munkatársát viszont aligha kell bemutatni finnes berkekben. Ami a kapcsolatépítés hivatalos szintjét illeti, egy dolgot fontos leszögezni. Az össznemzeti érdekek képviselete, egy ország "reklámozása", a kulturális hagyományai iránti érdeklődés felkeltése és értékei közvetítése mindenkor a bürokratikus vagy személyes érdekek felett kell álljon.
 (2) A diplomaták, a kulturális központ munkatársai és a tanárok mellett természetesen kulturális promóciót végeznek a külfüldön tevékenykedő művészek is. Itt él és alkot például Antero Olin képzőművész, míg Finnországban többek között a Bogányi- és a Szilvay-család öregbítette Magyarország hírnevét. A vaasai Mikola Nándor gyönyörű akvarelljeit, ha jól emlékszem, tavalyelőtt lehetett megtekinteni a pesti Vigadóban. A finn művészek itthoni bemutatkozásáért sokat tesz egyebek mellett a Trafó, amely a kortárs művészetek különböző ágainak - táncnak, zenének, színháznak - a paradicsoma. Még egy példát kiemelve, a Polar Alapítvány az észak-európai irodalom itthoni népszerűsítése, a reprezentatív kötetek kiadása mellett időről időre - többnyire az Elsőkönyvesek Fesztiválján - bemutatnak egy-egy finn írót, írónőt a magyar olvasóközönségnek.
 (3) A számunkra legkedvesebb szinthez érkeztünk: a magyar-finn baráti körökhöz, illetve a testvérvárosi kapcsolatokhoz. Ez utóbbi hivatalos jellegűnek is tekinthető, amennyiben az önkormányzatokhoz kötődik. Ami miatt mégis együtt említem a baráti körökkel, az a mikrodiplomáciai jelleg, a helyi mikroközösségekre gyakorolt hatás. Az európai - nemzeti - regionális szintek hármasából ez utóbbi az, amely a legintenzívebb, emberi közösségek közeli kapcsolatteremtést tesz lehetővé. A baráti körök azok a színterek, ahol a fiatalokat - az utánpótlást - meg lehetne és meg is kellene fogni. Akár haszonelvűen - a kötelező angol melletti különleges nyelvtudás távlatával kecsegtetve -, akár ízlésbeli és esztétikai alapon, az Apocalyptica, a Nightwish vagy más finn rockegyüttes megszerettetésével. A magyar-finn baráti körök tevékenységére most nem térnék ki külön, mivel a délután folyamán izgalmas esettanulmányokat hallhatunk, a testvérvárosi kapcsolatok terén pedig a legtöbben tapasztaltabbak nálam.

Aktuális, talán a legnagyobb érdeklődésre számot tartó téma az európai integráció kérdése. Ismert az a gondolat, hogy "európai egységen belül a sokféleség". Nos, a kultúra éppen az a terület, amely tartalommal képes megtölteni e szlogent. Az uniós tagállamok együttéléséből kialakult és továbbra is alakulóban van egy sajátos "európai kultúra", ám ez korántsem jelenti azt, hogy egyfajta "közösségi kultúra" lépne a nemzeti kultúrák helyére. Európa egyetlen nagy gazdasági egységgé, viszont a kulturális sokszínűség földrészévé válik, ahol a kulturális külpolitikában rejlő lehetőségek megsokszorozódnak.
 Margot Wallström, az Európai Bizottság első kommunikációért felelős biztosa közös európai identitás és egy "közös európai narratíva" konstruálására szólított az Európai Parlament előtti bemutatkozó beszédében az európai polgárok mobilizálása és a demokratikus deficit csökkentése érdekében, ám ez egyelőre problematikus, többek között a történelmi emlékezet eltérő mintázatai és az Európáról alkotott nemzeti képek sokfélesége miatt. Az igaz, hogy a nemzetállamok számos feladatot nem tudnak önerőből megoldani, ezért az európai integráció során önkéntesen vállalják nemzeti szuverenitásuk korlátozását, ám ezzel párhuzamosan éppen a kultúra az a terület, ami fokozatosan a nemzeti identitás legfőbb hordozójává és letéteményesévé válik, illetve egyre inkább a figyelem középpontjába kerül.
 A tapasztalatok, az Európai Unió eddigi története azt mutatja, hogy az EU működése nem a nemzetállamok illetve nemzeti kultúrák megszűnéséhez vezetett, hanem éppen azok fennmaradását és megerősödését segítette elő. Aggodalomra nincs tehát ok a finn-magyar kétoldalú kapcsolatokat illetően sem. Alan Milward szellemes metaforájával élve "az európai integráció a nemzetállamok megmentőjévé vált". Számos uniós ország példája azt bizonyítja, miként érvényesítheti egy-egy kis ország az érdekeit mint kulturális nagyhatalom. A legmarkánsabb példa talán Írországé, de Magyarország rengeteget tanulhat Finnországtól is, hogyan kamatoztassa kulturális tőkéjét és természeti értékeit.
 Az EU kultúrpolitikájáról. Az Európai Közösségek "Hatok" általi megalapításához vezető 1957-es Római Szerződés még nem használta a "kultúra" fogalmát. A döntéshozók az 1970-es évek második felében kezdtek behatóbban foglalkozni a kultúra és az oktatás kérdéseivel, amikor lassan körvonalazódott a felismerés, hogy az itt élők identitásán alapuló európai közösség létrehozását nem csak gazdasági, hanem kulturális projektként is kell kezelni, értelmezni.
 A kultúrpolitika az 1992-es Maastrichti Szerződés után került az uniós politika középpontjába - Brüsszelben eljutottak annak felismeréséig, hogy minden joganyagot a kulturális sokféleség figyelembevételével és tiszteletben tartásával kell megalkotni. A szerződés 151. cikke három fontos közösségi feladatot jelölt ki a kultúra területén, ezek egyike "a tagállamok kultúráinak kibontakoztatása, tiszteletben tartva azok nemzeti és regionális különbözőségeit, ugyanakkor előtérbe helyezve a közös kulturális örökséget". A Közösség célul tűzte ki továbbá a kulturális csere és a művészeti, irodalmi alkotások támogatását. Az Unió részint a transznacionális forrásokból, részint a Strukturális Alapokból támogatta a kulturális területet. Ez utóbbi támogatásainak lehívása az ún. operatív programokon keresztül történik.
 1996-ban az EU három kulturális keretprogramot hirdetett meg: (1) a Kaleidoscope célja az európai művészi és kulturális alkotások ösztönzése volt; (2) a Raphaël a műemlékvédelemre és a régészetre helyezte a hangsúlyt; (3) az Ariane pedig a könyvekre, olvasásra, fordításra fókuszált. Az Unió kulturális kezdeményezései közül a legismertebbek az "Európa Kulturális Fővárosa" (2010: Magyarország és Németország), az "Európai Kulturális Hónap" és a "Kultúra 2000", amely a korábbi keretprogramokat váltotta fel 2000-ben. Az EU új keretprogramja a kulturális tevékenységek egészen új oldalról való megközelítését célozta: felfogása szerint a kultúra alatt nemcsak a "magas kultúrát"kell érteni, hanem a populáris kultúrát, a tömegkultúrát és a mindennapi kultúrát is. A hagyományos kulturális intézetekkel szemben ilyen, a kultúrafogalom széles értelmezését megjelenítő uniós trendbe illik véleményem szerint a FinnAgora tevékenysége is.
 
Mintegy desszertként összegyűjtöttem néhány imponáló sajátosságot, ami miatt érdemes figyelni Finnországra és ami az ottani tapasztalatok hasznosítására sarkallhat bennünket.
 (1) A davosi Világgazdasági Fórum (World Economic Forum) évente készít egy ún. versenyképességi rangsort, amelyet egy-egy ország társadalmi, gazdasági és politikai mutatói alapján állítanak fel. Nos, örömmel jelentem, hogy két éve Finnország a földgolyóbis legversenyképesebb országa. Finnországot egyébként az Egyesült Államok és a többi észak-európai ország követi a sorban.
 (2) Talán senkinek nem okozok meglepetést, ha a Transparency International adatai alapján elárulom: Finnországban a legkisebb a korrupció mértéke.
 (3) A Yale és Columbia egyetemek kutatói egy ún. környezetfenntarthatósági indexet (Environmental Sustainability Index) készítenek 2000 óta - a legfrisebb eredmények szerint környezeti szempontból Finnországban a legjobb élni.
 (4) A PISA felmérésről valószínűleg a legtöbben hallottak már - ebben a tanulók gyakorlati, alkalmazható  tudását és kreatív képességeit hasonlítják össze, és a finn nebulók élen járnak.
 (5) Visszakanyarodva az Európai Unióhoz, Írország mellett Finnországot szokás elkönyvelni "mintadiákként" uniós körökben, hatékony érdekérvényesítésének köszönhetően. Finnország Európa-politikája bizonyos értelemben sikeresebb a nyugati szomszédjánál. Amit EU-vonatkozásban hasznosítani lehetne, az a sikeres finnországi EU-pályázatok elemzése, értékelése. A Corvinus Egyetemen működő EU Munkacsoportnak hamarosan megjelenik egy kötete, amely a sikeresnek bizonyult svéd és finn pályázatok közül mutat be néhányat.

Végezetül összegeznék néhány gondolatot, mely stratégiailag kitörési pontul szolgálhat a magyar-finn kapcsolatok szempontjából:
 (1) Érdemes lenne megfontolni egy magyar kulturális évad ösztönzését Finnországban - akár finn-észt vagy finn-svéd vonatkozásban - és vica versa, illetve közreműködni annak megrendezésében.
 (2) Érdemes lenne kitalálni, milyen módon lehetne vonzóvá tenni a magyar-finn gondolatot a fiatalabb generációk számára (utánpótlás).
 (3) Érdemes lenne fokozottabb mértékben élni az innovatív információs-kommunikációs eszközökkel és kialakítani a digitális elérhetőség munkakultúráját a magyar-finn baráti körök között.
 (4) Érdemes lenne speciális tudást felhalmozni a finnek társadalomszervezési és európai integrációs tapasztalatairól, amelyet követően szakmai partneri kapcsolatot lehetne kiépíteni a nemzetközi kapcsolatok állami szereplőivel.

Ennyit szerettem volna elmondani. Köszönöm a figyelmet, és örömmel várom a kérdéseket, észrevételeket, építő jellegű kritikákat!

Fontos webcímek

Cross-Curricular Competencies (PISA):
[http://www.pisa.oecd.org/pages/0,2987,en_32252351_32235731_1_1_1_1_1,00.html]

Environmental Sustainability Index (Columbia University, World Economic Forum, Yale University): [http://www.ciesin.columbia.edu/indicators/ESI/]

Finn Nagykövetség [www.finland.hu]

Finnagora [www.finnagora.hu]

Global Competitiveness Report (World Economic Forum):
[http://www.weforum.org/site/homepublic.nsf/Content/Global+Competitiveness+Programme%5CGlobal+Competitiveness+Report]

Global Corruption Barometer (Transparency International:
[http://www.transparency.org/surveys/index.html#barometer]

Magyar-Finn Társaság [www.magyarfinntarsasag.hu]
Irodalomjegyzék

Bauman, Zygmunt (2001) ?Identitás és globalizáció?, Magyar Lettre Internationale, no. 42.

Castells, Manuel and Pekka Himanen (2002) The Information Society and the Welfare State. The Finnish Model, Oxford: Oxford University Press.

Éger György és Kiss J. László (szerk.) (2004) Stratégia és kultúra. Kulturális külpolitika az új kihívások tükrében, Budapest: Teleki László Alapítvány.

Gstöhl, Sieglinde (2002) ?Scandinavia and Switzerland: small, successful and stubborn towards the EU?, Journal of European Public Policy, 9(4): 529-49.

Jönsson, Christer, Sven Tägil and Gunnar Törnqvist (2003) Organizing European Space, London: Sage.

Karikó Sándor (szerk.) (2001) Európaiság és morális kultúra, Budapest: Áron.

Kiss J. László (2003) Globalizálódás és külpolitika. Nemzetközi rendszer és elmélet az ezredfordulón, Budapest: Teleki László Alapítvány.

Koivunen, Hannele (2001) FinnAgora. Selvitys Suomen kulttuurin, tieteen, elinkeinoelämän, teknologian ja kansalaistoiminnan yhteistyöverkoston perustamisesta Unkariin, Helsinki: Opetusministeriö.

Lengyel György és Nagy Beáta (szerk.) (2000) Az európai integráció társadalmi feltételei és hatásai. Szociológiai tanulmányok, Budapest: Aula.

Milward, Alan S. (1995) The European Rescue of the Nation-State, London: Routledge.

Nagy Péter (2002) ?Virtuális diplomácia - mítosz vagy valóság??, Külügyi Szemle, 1(1): 73-121.

Pap Éva (szerk.) (1991) Tudósítások Finnországról, Budapest: Kalevala Baráti Kör.

Raunio, Tapio ja Matti Wiberg (szerk.) (2000) EU ja Suomi. Unionijäsenyyden vaikutukset suomalaiseen yhteiskuntaan, Helsinki: Edita.

Schöpflin György (2004) Az identitás dilemmái. Kultúra, állam, globalizáció, Máriabesnyő: Attraktor.

Várady Eszter (szerk.) (2004) Tudósítások a Kalevala Baráti Körről, Budapest: Kalevala Baráti Kör.

Wallström, Margot (2004) Speech at European Parliament, Bruxelles, 30 September 2004 [http://europarl.eu.int/hearings/commission/2004_comm/pdf/speech_wallstrom_en.pdf]

White, Hayden (2000) ?The Discourse of Europe and the Search for a European identity?, in Bo Stråth (ed.), Europe and the Other and Europe as the Other. Multiple Europes, no. 10. Brussels: P.I.E.-Peter Lang.

Magyar-finn kulturális és kommunikációs szeminárium, 2005. február 26.